„Minek utcára vonulni minden nemzeti ünnepen, minden nagyobb botrány után, ha szinte soha nincs látható eredménye? És miért éppen most, az ötödik vagy az ötvenötödik alaptörvény-módosítás, az internetadó vagy a CEU-törvény miatt kellene felháborodni, amikor mindennap történik valami elviselhetetlen? Minek nyílt leveleket írni, petíciókat fogalmazni, bojkottálni és sztrájkolni, ha a kormány legyint az egészre? Minek vállalni az egyre növekvő kockázatokat a semmiért? Ez a cikk a civil ellenállásról szól, de a fenti kérdések a közélet professzionális szereplőiben ugyanúgy felmerülnek. Az újságíróktól azt kérdezik, hogy mire mennek a sok oknyomozással, az ellenzéki politikusoktól pedig azt, hogy miért ülnek ott a parlamentben, ha a munkájuk nem vezethet áttöréshez.
Ezek a kétségek más és más formában, de egyaránt nyomasztják a politikailag nagyjából aktív értelmiséget, a régóta passzív munkásokat, a nagyjából jól boldoguló középosztályt és a kiszolgáltatott szegényeket. Az elmúlt hetek tüntetései egy szűk réteget fellelkesítettek, de lassan kifulladni látszanak, és ha ez bekövetkezik, akkor megint jön a keserű tanulság, hogy az ellenállás értelmetlen. Pedig nem az.”